Ismét csak röviden: vadonásúj kezdeményezést indítottam a blogon. Fogtam a 100 kedvenc 80-as évekbeli külföldi (a továbbiakban: 100favorit) és 55 kedvenc hazai játékfilmemet (a továbbiakban: budapesti55), és összehoztam belőlük egy listát, amiről időnként be fogok emelni egy-egy tételt egy-egy napi poszt formájában. A válogatás teljesen önkényes, mivel a "kedvenc" filmjeimről van szó. Így nem is lehet meglepő, hogy egy csomó alapvetés és úgymond "nagy dobás" lemaradt a listáról.
A mérce a rám gyakorolt hatás lett. - Épp ezért jónéhány olyan anyag is sorra kerül majd, amit senkinek sem jutna eszébe "nagynak nevezni". De ugyanúgy előfordulhat az is, hogy elfelejtett vagy mélyen alulértékelt remekművekbe futunk majd bele. Már csak azért is, mert a tételek többsége nem feltétlenül volt túlexponált a korszakban - és ez alapvetően azóta sem változott.
Végezetül pedig, még valami: ez itt nem toplista (ennek nyomatékosítása végett 1-essel indítottam el a számozást)...
Ami a mai, első tételünket illeti, főszereplőjét ugyan ismerjük (csoda lenne, ha Sean Penn-t bárkinek be kéne mutatnom), de partnerét már nem biztos. Pedig Timothy Hutton jó színész - csak hát nem játszott túl ismert filmekben. Ez sem a szabályt erősítő kivétel: Az 1985-ös sólyom és nepper (The Falcon and the Snowman) semmilyen díjat nem zsebelt be és szűkszavúan méltatták/-ják benne Penn alakítását is.
Nem véletlen, hiszen, bár abszlút hitelesen hozza a hetvenes évek közepén valóban megtörtént eset főszereplőjeként elhíresült (az élet írja a legjobb forgatókönyveket) Andrew Daulton Lee-t, aki ambíciózus fiatalember létére egyszer csak abban a helyzetben találta magát, hogy az egyre követelőzőbb szovjeteknek ad el szigorúan titkos államtitkokat, méghozzá jó sok pénzért (teheti, hiszen egy kormánylétesítmény alkalmazottjaként elég komoly cuccokhoz férhet hozzá) - de azért nem olyan rendkívüli alakítás ez.
És a film is "csak" egy abszolút korrekt kémdráma, ahol meglehetősen jó érzékkel adják el a helyzetben rejlő adrenalint és izgalmat. Ugyanakkor, az általam amúgy pár éve, az MGM nevű csatornán, pocsék szinkronnal megismert mozi atmoszférája könnyedén beszippantja az embert, köszönhetően legfőképpen is annak, hogy a szövegkönyv elég szókimondó és sallangmentes.
Plusz ugye itt ez a remek szám is, amit véletlenül egy David Bowie nevű illető énekelt fel a filmhez:
