...hanem a hó. Egész Közép-Európát tragikus hóhelyzet sújtotta 1987. január hónapjában, ami alól természetesen kies hazánk sem jelentett kivételt. A lakosság szaporodó gondjain nem sokat segítettek a Közúti Balesetelhárítási Tanács oktatófilmjeinek megfelelő instrukciói sem, amelyek inkább a havas és jeges úton kezdeményezett vezetői tevékenység fennforgásának esetére nyújtottak hasznos tanácsokat - és nem az efféle posztapokaliptikus állapotokra trenírozták a jónépet.
A mondott időben csehszlovák kollégáink is kénytelenek voltak szembenézni az említett problémával, mint azt mai videónk is kiválóan bizonyítja. A nyugati szláv nyelvekben járatos olvasóink bizonyára sokkal többet értenek ebből a kortárs pozsonyi állapotokat ecsetelő, dallamos jazzrock kompozíciókkal és határozott baritonnal zengő narrátorhanggal aláfestett két percből, de mi mégis úgy érezzük: a hóban fuldokló kispolszkikról és lada 500-asokról készült vágóképek önmagukért beszélnek...
Sean Young lőtt pár felvételt David Lynch legendás Frank Herbert-adaptációjának 1983-as mexikói forgatásán - és a mai videónk lett a végeredmény. Ami, épp ezért, Sean Young-fanoknak alapból kötelező. Meg Lynch-fanoknak is. Meg Sting-fanoknak is. Meg Patrick Stewart-fanoknak is (főleg a haja miatt!).
És persze ennek a szürreális és lenyűgöző látványvilágú, (habár adaptációként egyértelműen bukásnak tekinthető) 80's víziónak az imádói nem hagyhatják ki. Igaz, a filmről, magáról nem sokat tudunk meg belőle, viszont valamit nagyon elkap a forgatás hangulatából (ami nem lehetett akármilyen). Azért kíváncsi lennék, ha SY (aki egyébként kifejezetten informatívan narrálja a történéseket) nem afféle ragtime-muzsikát vágott volna be alá, hanem mondjuk valamit a Toto ősgéniuszi lüktetésű soundtrackjéből (mondjuk ezt a tételt), mennyivel másabb lesz az egész hangulata...
A '78-tól 2007-ig szakadatlanul pályafutó LA-i zenekar, ami tulképpen egy brit tornacipő-típusról kapta a nevét, egy a kedvenc évtizedünk jellegzetes útravágyódását megidéző klipjével került ma a terítékre, már a legelején beúszó Flashdance-plakáttal (1983-ban vagyunk), mérsékelten szürreális medencés házibulival, fílinges indián-rezervátumos képsorokkal, miközben egy remek road movie-t rögtönöz a szemünk láttára, egy meglehetősen frappáns, ütős csattanóval a végén. Nyomatékosan felhívnám a figyelmet amúgy a magával diskuráló Axel Rose-ra 0:33-tól, a micisapkás pasas fejére 02:17-től és a brilliáns, szimbolista, a nézőt a mindenhol szembejövő elmúlással ütköztető montázsszekvenciára 01:20-tól...
Ahányszor végignézem, úgy küld egyre több mérföldnyire a gondjaimtól ez az anyag - pazar és abszolút testreszabott kis műremek a blogindításhoz...
Lassan négy éve lesz annak, hogy véget ért egy nem egészen átlagos történet. Azaz véget vetettem neki, mert úgy éreztem, már nem bírom szuflával, hangulattal és kreativitással. Tehát: mindenfajta magyarázat nélkül félbehagytam a blog vezetését, amit egyébként előtte szinte életem főműveként fejlesztgettem minden fölös erőm és energiám bevetésével...
Mind a mai napig érthetetlen számomra, hogy szerethettem ki ilyen gyorsan a dologból, hiszen a dailyretro egy őrületes korszakot jelentett a fejlődéstörténetemben. Egy sajátos rácsodálkozást a világra - és arra, hogy régen is voltak cool cuccok. Mi több, nem egyszer előfordult, hogy lényegesen coolabbak voltak, mint a maiak...
Sőt!
...
Úristen, mennyire feldobott egy általam eladdig ismeretlen francia progrock banda felfedezése vagy egy Szomaházy-írás publikálása - nem is beszélve az Aum Shirinkio japán szekta rajzfilmjeiről, vagy korabeli nagy szerelmem, Debbie Gibson életművének felfedezéséről! És akkor még nem is beszéltem nagy büszkeségemről, Csaplár Vilmos zseniális Igazságos Kádár Jánosának közkinccsé tételéről...
Azt meg már csak mellesleg tenném hozzá, hogy saját youtube csatornát hoztam össze a projectnek, aminek állandó életbentartásához magamat egyáltalán nem kímélve szedtem össze a ritkaságokat, digitalizálatlan különlegességeket és gyűjtöttem össze tök ismeretlen letöltőoldalak tök elérhetetlen és/vagy ismeretlen anyagait. Hát, szóval: eléggé rámozdultam a témára...
Nem csoda tehát, ha az a kb. 8 hónap, amíg mindez zajlott, elképesztően intenzív és őrülten sok munkával telt - de cserében teremtettem egy saját kis szigetet, ahol állati jól éreztem magam. És az örömöt, amit ez adott, másokkal is megoszthattam...
Viszont ettől függetlenül én magam sem gondolhattam komolyan, hogy akármeddig folytathatom mindezt úgy, hogy napi átlagban kb. három-négy órát töltök pepecseléssel egy-egy nem is túl rövid bejegyzés felett (plusz ugye anyaggyűjtés, meg egyebek). Ráadásul, pechemre, maximalista voltam - szóval jóval többet foglalkoztam egy-egy anyaggal, mint kellett volna. Mindig mindenről mindent meg akartam írni - és lássuk be, az ilyesmi eleve lehetetlen. Pláne elírások, egyeztetési hibák és szerencsétlen, pongyola, hibás mondatok becsúszása nélkül (mert ugyebár lektorom nem nagyon volt)...
Egy szóval: egyre több volt a gond, és egyre kevesebb az öröm...
...
A Dailyretro szerelem volt, az első gondolattól kezdve.
Szerelem az alkotás és a zavartalan publikálás lehetőségével, a blog műfajával, a blogspot kényelmes és kifejezetten esztétikusra formázott kezelőfelületével (remélem, ezért még nem tiltanak ki innen). Szerelem a 10's-el, meg a 20's-el, illetve az 30's-el... Meg az összes többi múlhatatlanul szórakoztató évtizeddel...
De leginkább és legteljesebb mértékben: a nyolcvanas évekkel.
Amikor csak lehetett, kerestem az alkalmat, hogy erről a rendkívüli időszakról írhassak - zenéről, filmekről, és még nagyon sok mindenről, ami akkortájt született/történt/létrejött, én pedig múlhatatlan és csillapíthatatlan érdeklődésem révén rávetettem magam.
Ez a dekád olyan szinten megragadta a figyelmemet akkoriban, hogy már elkezdtem tervezgetni: én bizony csinálok egy külön oldalt, amit csak a témának szentelek - de a dologból nem lett semmi.
Mostanáig.
...
Három és fél évvel a dailyretro-project lezárulása után ugyanis most újra felfújom magam, beizzítom a billentyűket és szabadidőmet újfent a retro-centrikusság szolgálatába állítom.
Csak éppen: 1. Mostantól csakis a nyolcvanas évekébe. 2. Jóval csekélyebb elánnal kezelem a témát, és határozottan lazábbra veszem a figurát. 3. A bejegyzések állati rövidek lesznek (épp az előző pontban foglaltak miatt - és ez a mostani lesz a leghosszabb az egész blog történetében, erre itt és most ünnepélyesen megesküszöm!) 4. Viszont a címnek megfelelően a napi 1 poszt sosem maradhat el, és nem csúszhat egy percet sem! 5. Ami pedig a legfontosabb: minden jöhet 1978 és 1991 között. (Hiszen minden buliban van alapozó és levezető szakasz.) Film, VHS, zene, bakelit, kép, egyéb használati tárgy, videó, híradórészlet, újság, beszéd, tv vagy rádióműsor, sorozat, könyv, képregény, rajzfilm, felnőtt tartalom (nem, az nem), sportszer, tok, vonó - akármi...
...
Nos, dióhéjban erre számíthattok tőlem!
Ha felkeltettem az érdeklődésemet, maradjatok meg annál a jó szokásotoknál, hogy időnként elnéztek a netnek ebbe a nyugis sarkába... Olvassatok, nézzetek, kommenteljetek bátran! A blogot ezennel megnyitom! Ennek örömére pedig szóljon a 80-as évek himnusza:
...
És szózata:
...
És Klapka-indulója:
...
(És nézzétek csak, ki tette közkinccsé az utóbbit... ;)